Az élet egy röhej, csak arra vár hogy kinevesd.

2012. szeptember 26., szerda

Ha velem is ugyanúgy érzed magad, mint nélkülem, akkor nincs miről beszélni.

2012. szeptember 24., hétfő


Legbelül senki sem akarja tudni az igazságot. Néha azért mondunk igazat, mert egyszerűen nem mondhatunk mást. Néha azért mondunk igazat, mert hangosan ki kell mondanunk, ahhoz, hogy halljuk. És néha azért mondjuk ki az igazat, mert nem bírjuk megállni. És néha kimondjuk, mert minimum ennyivel tartozunk.

Nem szabad utána nézni, annak aki elmegy.. /Wass Albert/
Nem, soha nem leszel egyedül. Amikor a jön a sötétség, csillagokkal fogom meggyújtani az éjszakát.
Tudod, hogy szeretlek, hogy hiányzol, hogy vágyom utánad, hogy fáj, hogy nehéz az élet nélküled. De neked kevés ennyi fájdalom néha azt hazudod, magadnak hazudod, hogy neked az én boldogságom a fontos. Nem, Te bosszúálló vagy, bosszút állsz, az élet helyett rajtam állsz bosszút, mintha én tehetnék, mintha valamiről is tehetnék. Azt szeretnéd, hogy hiába keressek, ne találjak nyugalmat, azt akarod, égessen és fájjon, hogy vért könnyezzen a hiányod, hogy álmatlanok, a láztól hánykolódók legyenek az éjszakáim nélküled kínpad legyen az életem, hogy pusztuljak abba, hogy nem vagy itt velem, hogy a hiányodról szóljon a nappalom, az éjszaka nélküled, legyen a halálom. Szeretsz, és mégis élet helyett vesztemet kívánod.
Legtöbbször nem tudjuk, valójában mire várunk. Vannak, akik olyan állhatatosan várnak, hogy közben elmúlik az ifjúságuk, elsuhannak mellettük a lehetőségek, elszáll az életük, és nem veszik észre, hogy valami olyasmire vártak, ami mindig is ott volt körülöttük. (...) A fenébe is! Mikor kezdünk már el úgy élni, hogy megértjük az élet sürgető dübörgését? Ez itt most - ez a mi időnk, ez a mi napunk, ez a mi nemzedékünk... nem pedig a múlt valamely aranykora vagy a jövő ködös utópiája... Ez itt az időnk... akár lelkesedünk érte, akár nem. Ez itt a mi időnk még akkor is, ha gyakran kiábrándítónak, fárasztónak, unalmasnak találjuk. Ez az élet, ami nekünk adatott... és múlik, múlik... Mi a csudára várunk hát?
Ma van az a nap, amikor megünnepeljük a pillanatokat – megállunk, hogy érezzük a napfényt, és saját szivárványt építünk. Ma van az a nap, amikor megünnepeljük a lehetőségeket, és nekivágunk saját kalandjainknak. Ma van az a nap, amikor élünk és nem aggódunk, amikor megünnepeljük az örömöt, amikor időt találunk álmainkra, és arra, hogy higgyünk a csodákban.

2012. szeptember 23., vasárnap

Nézted valaha a gyerekeket játszani a körhintán? Hallgattad, amint az esőcseppek földet
érnek tompán? Követted szemeddel egy pillangó szeszélyes röptét? Nézted a tovatűnő éjben a felkelő nap fényét? ... S amikor kérded: "Hogy s mint?" meghallod a választ? Mikor a nap véget ér, te az ágyadban fekszel, s közben tennivalók százai cikáznak fejedben? Szoktad mondani
gyermekednek, "majd inkább holnap"? Hagytad kihűlni a barátságot, szerelmet, mert nem volt időd felhívni, hogy annyit mondj: "Szervusz"?! 
 /Lassú tánc/
Egy kisfiú nézte a léggömbárust a vásárban. Az árus- jó üzletember lévén, eloldozott egy piros lufit, amely felszállt a magasba, és egy sereg reménybeli vásárlót 
vonzott oda. Aztán felengedett egy kéket, egy sárgát, és végül egy fehéret is. Egymás után szálltak a magasba, mígnem eltűntek a szem elől. A kisfiú egy darabig 
álldogált egy fekete léggömb előtt, majd megkérdezte:
- Uram, ha elengedné a feketét, az is felszállna ugyanolyan magasba, mint a többi?
Az árus megértően mosolygott rá. Eloldotta a fekete lufit, és miközben szállt a magasba, így szólt:
- Kisfiam, nem a színe, hanem AMI BELÜL VAN, AZ EMELI A MAGASBA.
Amikor tudod, hogy nem jön, de mégis várod
Amikor tudod, hogy kár volt, mégse bánod,
Amikor érzed, hogy hevesebben dobog a szíved,
Amikor érzed, hogy érte remeg a két kezed,
Amikor várod, hogy eljöjjön a pillanat,
Amikor várod, hogy odaadhasd önmagad,
Amikor vágyod ölelését s csókjait,
Amikor vágyod hangját és szavait,
Amikor néznéd mosolyát és két szemét,
Amikor néznéd, ahogy nyújtja a két kezét,
Amikor nem bírod már, kibuggyannak a szavak,
Amikor nem bírod már türtőztetni magad,
Amikor elhiszed, hogy erre volt szükséged,
Amikor elhiszed, hogy Ő is eleped érted,
Amikor megijedsz, de nem tudsz tenni ellene,
Amikor megijedsz, mert rossz lenne nélküle,
Amikor már aludnál és ébrednél is mellette,
Amikor már Önmagaddal harcolsz ellene,
Amikor rájössz, hogy mit sem ér a józan ész,
Amikor rájössz, hogy miért ne, hisz egyszer élsz,
Amikor világossá válik, hogy ez jó neked,
Amikor világossá válik, hogy megteszed,
Akkor vedd tudomásul, hogy igenis szereted!
Kifényesítheted cipőd, viselhetsz öltönyt, fésülheted a hajad, és lehetsz nagyon csinos, elrejtheted arcod egy mosoly mögött. Csak egy dolgot nem titkolhatsz el: Azt, amikor belül összeroppansz. /John Lennon/

Csak álltam némán az ajtó előtt, és vártam.. vártam valakire, aki már- azt hiszem -, soha többé nem jön el. Mégis reménykedtem, hogy megmozdul a kilincs, kinyílik az ajtó, és ő fog ott állni. Ahogy telt az idő, egyre reménytelenebbül vártam, lehajtott fejjel, megtört szívvel. Mikor zajt hallottam, újra felcsillant a szemem, reményekkel teli szívvel bámultam az ajtóra. Fájdalommal a szívemben, és könnyekkel a szememben vártam, és éreztem, hogy rohant az idő. Mégsem jött senki. Egy nap elkezdtem távolodni az ajtótól, egyre messzebb kerültem, és egyre halkabban hallottam a kinti zajokat, és nem reméltem már, hogy te jössz be az ajtón. Már az ajtó is egyre kopottabb volt, megvénült az idő során. Egy nap már nem néztem az ajtóra. Szívem reménytelenül állt félre, megértette, hogy csupán az emlékeiben fogja újra látni a nyíló ajtót, és azt, hogy te állsz mögötte! Eljöttem hát, de a szívem egy része még mindig vár, csak vár, ott, a régi kopottas ajtónál...
Az érzés, hogy nem jön vissza többé... a könnyek, melyek hiába születnek, az emberek, kik örökké szeretnek, a szívek, melyek soha nem feledték, a szívek, melyek egykor még őt szerették, az elmúlás, az elmúlás az, mely mindenről tehet... az is, melyet elűzni végleg nem lehet...
Egy kis pillangót kergetek, mióta csak élek, s soha nem figyelek, mikor hova lépek, ő pedig csak csendben messze elrepül, s néha néha a távolban újra előkerül tudom úgyse lesz az enyém, mégis szaladok, de az évek során egyre lassabban haladok, a körülvevő emberek, csak néznek rám bután, én pedig csak futok..futok az álmaim után..:)
Azt hiszem, az életem olyan mint egy elkoptatott közhely. "A lány, aki annyira szerelmes volt, mégsem viszonozták.." Ez lennék én. De én nem akarok a hősnő lenni egy tragikus szerelmi történetben! Csak egy hétköznapi lány szeretnék lenni, aki szeret, és akit szeretnek..

Ebben nem csalódsz. Nem beszél, hát nem is hazudik, nem ígér, mégis odaadja mindenét, nem szól, mégis többet mond, mint amit valaha ember mondott. /Fekete István/ 

Megbocsátottam a megbocsáthatatlant...megpróbáltam pótolni a nélkülözhetetlen embereket és elfeledni az elfeledhetetleneket.Sokszor cselekedtem indulatból.Okoztam csalódást és csalódtam olyanokban akitől sosem vártam volna.öleltem hogy védelmet nyújtsak és nevettem mikor már nem bírtam tovább..Szereztem Örök barátokat.Szerettem és szerettek de sokszor el is utasítottak, előfordult olyan is hogy szerettek de én nem tudtam visszaszeretni.Ujjongtam a boldogságtól habzsoltam a szerelmet és esküdtem örök hűséget, de volt hogy teljes erővel mentem a falnak. Sírtam zenehallgatás vagy fényképalbum lapozgatása közben és felhívtam valakit csak azért, hogy halljam a hangját.Néha elég volt egy mosoly , hogy "szerelmes" legyek. Sokszor éreztem, hogy meghalok a vágytól és féltem hogy elvesztek valakit aki nagyon fontos számomra..a végén mégis elvesztettem. De túléltem és még most is élek! Az életet nem csak túléltem és neked sem ajánlom, hogy ezt tedd. Élj!A harcba elszántan kell menni, az életet szenvedélyesen átölelni emelt fővel veszteni és merészen győzni mert a világ a bátraké és az élet túl sokat ér ahhoz hogy jelentéktelenné válljon!